Alpok-Adria kupa, 2014
Milyen lehet a versenyterület? A nagy Észak-olaszországi síkság szélén Conegliano város mellett biztosan valami domb, ahol golfpályák vannak – kb. ennyi derült ki a célterületet bemutató térképvázlatból és valami hasonló látszott a megtekintett webkamerákon is (azért némi gyanúra adhatott okot a júniusi kánikulában a +8 C-os hajnali hőmérséklet…)
Na, ezeket a „dombokat” megláttuk már, ahogy közeledtünk: a síkságból - szinte a tengerszintről indulva minden átmenet nélkül szökik a magasba az Olasz Alpok déli tömbje, a tetején 1400-1500 m-es hegycsúcsok között egy 1000-1100 m magasan fekvő fennsík, hasonló a Bükk-fennsíkhoz, de nemcsak az elhelyezkedésben: mészkőhegységről van szó, tele töbrökkel víznyelőkkel, szakadékokkal… helyben vagyunk!
A karszt világába rögtön az érkezés estéjén belekóstoltunk, átmozgató edzés keretén belül meglátogattunk egy közeli vízesés-szakadékot (akik túrázni indultak, azok az erdőn át egy rövidebb úttalan-úton értek kicsit később oda).
A gyakorlóterepen például volt egy 180 m mély zsomboly (aknabarlang) és a versenyterületen is több helyen voltak elkerített veszélyes nyitott víznyelők, azonban nem ez okozott gondot: a terep rendkívül tagolt volt, szakadékok és sziklacsúcsok, töbrök és ormok labirintusa fogadott minket, néha szinte megoldhatatlan tájékozódási feladat elé állítva a hozzám hasonló kezdő tájfutókat. Az vigasztalt, hogy ebben nem voltam egyedül. A többiek is mesélték, hogy egyes helyeken csapatokba verődve, egymást támogatva keresték a futók a pontokat, kérdezgetve a kódokat. Nyelvleckének sem volt utolsó, az útra vittem magammal egy olasz nyelvkönyvet - na itt jól lehetett gyakorolni a számneveket: a helyi versenyzők messziről átkiabálták egymásnak a pontkódokat .
Volt szomorúbb élményem is: versenyeken előfordul, hogy síró gyereket kell megvigasztalni, de kétségbeesetten zokogó felnőtt női versenyzővel ritkán találkozik az ember és ráadásul nem is tudtam lelket önteni belé, mert per pillanat én is épp „felhőben repültem”.
Milyen is ez a karszt? A terep a futhatóság szempontjából igen nehéz volt: görgő köveken és korhadt fatuskókon kellett átmászni, árkokon és kúpokon át, nagy szintkülönbségekkel, emiatt hosszú ideig voltunk kint a pályán. Az első napon a hosszú távú versenyt egy kiadós zápor is nehezítette.
Milyen volt a hangulat? A szervezés profi volt és gördülékeny, olaszos lazasággal, azt hiszem mindenki nagyon jól érezte magát. A helyszín és időpont különös egybeesése volt, hogy miközben Európa ezekben a napokban emlékezett meg a „Nagy Háború” száz évvel ezelőtti kitöréséről, mi naponta autóztunk el "Vittorio Veneto" emlékmű mellett. Ez a név az olaszoknak mond sokat: miután 1915. májusában hadat üzentek a Monarchiának és megtámadták, három év múlva 1918. októberében itt, a határtól több száz km-re az ország belsejében tudták megfordítani a hadiszerencsét. Ami nekünk az összeomlás (és ami utána jött), az nekik nagy győzelem. Minket pedig az olasz hegyivadászok sportklubjában láttak vendégül egy „pasta parti”-ra…
Az Alpok-Adria kupa teret adott a megemlékezésre is a 100 évvel ezelőtti júniusról, ahol többek között a Baranyai csapat vezetője, Kovács Bálint is felolvasott egy „Doberdó” verset.
Az alapítványi honlapon már részben jelent meg összefoglaló az elért helyezésekkel, a részidős eredményeket, pályákat is meg lehet nézni a verseny honlapján. A versenyzőink esélyeit és eredményeit nálam avatottabbak fogják elemezni. Számomra mindenesetre nagyon jó érzés volt, hogy ott, ahol az öt kontinensről érkezett több mint kilencszáz induló tiszteletére 31 nemzet lobogóját húzták föl, a rendezők nyelve az eredményhirdetéskor gyakran botladozott a számukra kimondhatatlan „Zalaegerszegi Tájfutó Club” névvel és egy másikkal, amit már jobban megtanultak: „Baranya”.
Csongor
Térképek itt: bemutató, normáltávú, középtávú, rövidtávú, váltó