A reggeli havas eső elriasztotta a bizonytalanokat, öten azért odamentünk a találkozási pontra. Az idő javult, az út tiszta volt, gyorsan Almáskeresztúrra értünk. Itt vettem észre, hogy otthon maradt a fényképezőgépem. Szerencsére Keke kiváló képeket készít, azokkal illusztrálom most a beszámolót.
Megbeszéltük, hogy csak kevés időt töltünk a JOHE galériában, megnézzük a képeket, aztán gyorsan továbbindulunk. Ez sikerült is, mert Heil József festőt nem találtunk otthon, csak a kutyája fogadott bennünket barátságosan. A képekről nem is faggattuk.
A faluból kivezető sártenger nem sok jóval bíztatott, de az út szélén el lehetett menni. Szembe jött egy traktor, mélyen a sárba süllyedve. Megálltak mellettünk, barátságosan érdeklődtek, merre tartunk. Azt mondták, jobb, ha visszafordulunk, ember itt nem jut át szárazon. Tudtam, hogy csak 500 métert kell leküzdeni, csak addig szántják fel az utat a tehenészet járművei, az erdő felé már csak a vadászok járnak. Ahol lehetett, az út melletti füvön mentünk, ahol nem lehetett, ott ráléptünk a sárra. Szerencsére még fagyos volt, mi nem süllyedtünk el úgy, mint a traktor. A nehéz szakasz után, a domb felé fordulva is sáros volt még az út, de lélekben megerősödve nekünk az már meg se kottyant. Visszapillantottunk a falura, gyönyörködtünk a dombokban, a hatalmas legelőkben. Felérve a gerincen végigfutó füves területre, fönn még befagyott tócsákat találtunk.
A másik oldalon leereszkedve már Gyűrűfű határához értünk. Átmentünk a réten, a 250 éves Tölgy apónál értük el a Szent László tanösvényt. Itt találtuk az első tő kisvirágú hunyort (ilyenkor bújik elő, nem vészeli át a telet, mint a Mecsekben élő rokona, az illatos hunyor). A temetőnél megnéztük, hogy egykor hány család lakta ezt a kis települést, ahol 1970-re már senki sem maradt. Az országban először kihalt egy falu. Az új honfoglalók természetközeli életmódot folytató közösséget hoztak létre. Benéztünk az egyik portára, a Veronika Erdei Iskola és Lovastanya vendégházba. Az ismerős házigazdákat nem találtuk otthon, csak egy ötödikes legény volt éppen a háznál. Ő is csak azért, mert szünet van az iskolában, a tanítók félév végén mással vannak elfoglalva, nincs idejük a gyerekekre. Kedvesen mondta, hogy nyugodtan ebédeljünk meg, üljünk le az asztalokhoz, „azért vannak”.
Ebéd után a Közösségi Ház mellett hagytuk el a falut. Errefelé már nyílik a hóvirág, néhány tő májvirágot is találtunk. Istenkúthoz érve letértünk a Dinnyeberkibe vezető útról, és egy szurdokban megkerestük a Cserdi-formációhoz tartozó homokkő kibúvást. Nem olyan szép, mint a Babás szerkövek, de errefelé érdekes látvány. Néhány zsenge medvehagymát is találtunk a völgyben, ez már a tél végének közeledtét jelzi. Mint a ritkaságszámba menő védett vadvirágunk, a tértemető is. Utóbbinak itt a gerinc közelében van egy szép állománya, most éppen teljes pompájában virágzik. A túloldalon leereszkedtünk a László-forrás melletti felhagyott homokkő-bányához. Itt van a Mozsgóról induló Ezüsthárs tanösvény utolsó állomása. Ezen indultunk el visszafelé, aztán a sárga sávot követve értünk le Almáskeresztúrra.
A beszámolót készítette: Jónás István
Képek: Keresztes Nagy József
